Hangszercsoportok

Oboa

Az oboa (francia hautbois = 'erős hangú fa') a nádnyelves hangszerek családjába tartozik, kettős nádsíppal megszólaltatott fúvós hangszer. Kónikus, tehát kúpos furatú, fából készült, billentyűzettel ellátott zeneszerszám.

Leírása

Az oboa fúvókája egy fémcsövecskére cérnával felkötözött két, egymással szembefordított nádlapocskából áll. A két nád olyan módon van egymáshoz szorítva, hogy felső nyílásuk lapított lencseformát képez. Csőszerű másik vége parafából készült toldalékkal a hangszer felső részének furatába illeszkedik. Megszólaltatása úgy történik, hogy a megnedvesített, beáztatott nádfúvókát a zenész szorosan megfeszített, kissé befelé fordított, széthúzott ajkai közé veszi, és levegőt présel át rajta. A kettős nádsíp nyelvsípként működik, vagyis a hangszer csőrezonanciája olyan módon hat vissza a nádakra, hogy azok a zenész ajkaival együtt az adott rezgési módusznak megfelelően folyamatos rezgésbe jönnek, periodikus nyomásingadozást, hangot keltve. A hangképzés nagyon kevés levegőmennyiséget, de nagy légnyomást igényel, ezért az oboajáték hosszú távon igen fárasztó lehet.
Az oboa teste leggyakrabban grenadilfából készül és 3 részre szedhető, ezek neve felső rész, középső rész és korpusz. Habár a nádsípja miatt akusztikailag egyik végén zárt csőnek tekinthető, kónikus furatának köszönhetően a klarinéttől eltérően nem kvintelő hangszer, légoszlopának rezonanciái a teljes felhangsort tartalmazzák. Ennek köszönheti lágy, de mégis átható, jellegzetes hangszínét is. Sokan vélik úgy, hogy az oboa hangja áll az összes hangszer közül a legközelebb az emberi hanghoz. A legtöbb fafúvós hangszerhez hasonlóan a különböző hangmagasságok előállítására hanglyukak szolgálnak, amelyek a rezonáló légoszlop hosszúságát szabályozzák a hangszertestben. Ezeket ezüstözött billentyűk takarják, a tiszta játékot a sok ún. hangolólyuk segíti, melyek a billentyűkhöz kapcsolt áttételes mechanikával nyitódnak-csukódnak. A hangolás a nád pozicionálásával történik, a cső meghosszabbításával (nád kihúzása) mélyebb frekvenciát, rövidítésével (betolás) magasabbat érhetünk el. Az oboa c-hangolású.

Története

Az oboa ókori előfutára Elő-Ázsiából és Egyiptomból került Görögországba, ahol aulosznak hívták. Az aulosz római változata volt a tibia és a calamaulos, mely már kónikus furatú volt. A középkori európában az arabok zurna nevű kettős nádfúvókás hangszere hatására alakult ki a schalmei, majd később a pommer, mely az oboa közvetlen elődje lett.
A barokk korban (17. század) találkozunk először a diszkantpommerből kifejlődött oboával, melynek ekkor még csak 2 billentyűje volt, és a hangterjedelme c'-esz'''-ig terjedt. A barokk oboán még nem volt cisz' és oktávbillentyű sem, a magasabb hangokat átfújással lehetett képezni. Ezt a hangszer megváltozott fúvásmódja tette lehetővé, a nádfúvókának a zenész már csak a legvégét szorította ajkai közé, nem vette teljes egészében szájüregébe mint azelőtt, így jobban ellenőrzése alatt tarthatta a hang létrejöttét. A barokk oboát Jacques Hotteterre fejlesztette ki, Jean-Baptiste Lully használta először zenekarban 1664-ben.
A klasszikus korban az oboának már 8 billentyűje volt, többek között egy oktávbillentyű is, ami jelentősen megkönnyítette a magas hangok képzését. Hangterjedelme c'-f'''-ig terjedt.
Végül napjainkban az oboa már több mint 20 billentyűs, bonyolult mechanikával rendelkezik, és hangterjedelme majdnem 3 oktávra bővült: b-a'''-ig.

A hangszercsalád

Az oboa rokonai az a-hangolású oboa d'amore (g-e'''), az f-hangolású angolkürt (e-b''), a heckelphon nevű baritonoboa (H-f''), valamint a sarrusophon nevű kontrabasszusoboa, mely fémből készül, és játéktechnikája inkább a szaxofonéra hasonlít (B,-f'). Gyakran ide sorolják még a fagottot és a kontrafagottot is.

Szerepe a zenekarban

Az oboa az egyik legfontosabb hangszer a zenekarban. Könnyű hozzá hangolni, mivel hangja felhangokban gazdag. Ezért a legtöbb zenekarban az oboa adja az a-t. (Az a régebben egységesen 440 Hz volt, de ma már Magyarországon szinte minden zenekar 442 Hz-en játszik.)